Tokaji boros // Tokaji wine

Ez egy nosztalgikus post lesz :) Ilyenkor, a félév végén mindig abban a "szerencsés" helyzetben vagyok, hogy mint doktori hallgató (mégnemtanár-márnemdiák) elmerülhetek a vizsgáztatás örömeiben. Az eredmény általában kiábrándító, viszont a tapasztalat maga nagyon érdekes. Azt vettem észre magamon, hogy a "power position"-be kerülve kijön belőlem a vérengző vadállat, és amikor száz ember ül a nagy előadóban, és írják a dolgozatot, egyszerűen idegesít a puskázásuk. Félreértés ne essék, én magam is rengeteget puskáztam annak idején, nem ez háborít fel önmagában, hanem az, hogy ezek a mai diákok letöltik a tananyagot az okostelefonjukra, berakják a pad alá, aztán ott tapizzák, és azt hiszik, hogy a tanár meg a felügyelők nem látják. Látványos tévedés! A mi időnkben a puskázás amolyan nemes versengés volt a tanár meg a diák között (legalábbis én így éltem meg XD gondolom a tanárok nem annyira...). Mindig újabb technikákat kellett kitalálni és tökélyre fejleszteni, hogy ne vegyék észre, és a telekörmölt, különböző helyekre eldugott papírfecnik nemcsak a találékonyságot fejlesztették (:D), hanem míg leírtuk a tanulnivalót, a nagy részét meg is jegyeztük. Megtanultunk közben jegyzetelni, mert azokra a bélyegnyi papírdarabkákra bizony csak a legesleglényeg fért oda, és a kézügyességünk is fejlődött, mert kihegyezett 0.5-ös rotringheggyel írni bizony nem egyszerű mulatság. Aztán persze az első lebukás után (jobb esetben még előtte) mindenki rájött, hogy ha a bal keze nem az asztalon van, és nagyon lefelé néz, a tanár egyből rá fog jönni, hogy puskázik. 

Na, az okostelefonok generációja mit sem tud ezekről a dolgokról. Azt hiszik, elég betömni a pulóverükbe a telefont, és akkor már láthatatlan lesz, és á, egyáltalán nem gyanús, hogy a feje a köldökében van, és bal kézzel ezerrel görget, hogy megtalálja a digitális anyagban a keresett választ... pfff. Amúgy is utálom az okostelefonokat, de amikor ilyen látványosan semmibe veszik és hülyének nézik az embert, na attól aztán végképp felmegy bennem a pumpa.

Egyébiránt igazán nosztalgikus az egyetemen ilyen fiatalok közt lenni (nem mintha én olyan vén lennék), és eszembe juttatja, amikor tizenpár évvel ezelőtt magam is oda jártam. Mennyire más volt akkor az életem! De a nosztalgiáról szóljon inkább az alábbi történet és a zene :) 

Na és persze a hozzá való csoki! A minap sajtos-boros vacsorát rendeztünk otthon (mert néha jó :))), és sikerült választani hozzá egy 2014-es Tokaji Furmintot: édes, könnyű, gyümölcsös fehérbor, amit amint megízleltem, tudtam, hogy csokiba kívánkozik. Tejcsokit párosítottam hozzá, fehérrel túl édes lett volna, az étcsoki pedig ki volt zárva, nem illettek volna össze. Hozzáadtam egy kis kakukkfűmézet, ami némi fűszeres felhangot teremtett - épp csak finoman, az utóízében, bár a méz íze így is jól kijön a trüffelben. A végeredmény selymes, olvadós csokikrém, behűtve finom desszert :)

Hozzávalók:

110 gr tejcsoki

0,1 dl tejszín

0,2 dl Tokaji furmint

egy kiskanál vaj

két kiskanál kakukkfűméz

Elkészítés:

A tejszínt felmelegítem, és összekeverem a csokival. Hozzáadom a vajat és a mézet, míg meleg, végül beleöntöm a Tokajit is, és simára keverem. Egy éjszakán át a hűtőben hagyom. Másnap kézzel kis krumplikat formázok a krémből, és kakaóporba hempergetem őket. Kis mennyiségű arany lüszterporral díszítettem őket.

Nosztalgia

A doboz csak úgy véletlenül, szinte a semmiből került elő egy rendrakás alkalmával. Noémi lassú mozdulattal söpörte le a port a tetejéről. Hosszan nézte a világoskék kartont, titkok rejtőjét, mielőtt letelepedett a szőnyegre, és kibontotta. Felszínes pillantásból is látszott, hogy régi emlékek lapulnak benne, kincsek, majdnem elfeledettek: fotók, apró-cseprő tárgyak, préselt virág, őszi séta alkalmával gyűjtött vörös falevél…

Noémi óvatosan emelte fel a legfölső fényképet, kilencedikes osztályképét. A fiúk szamárfület mutattak egymásnak, nyelvet öltöttek a fotósnak, míg a lányok megilletődve ücsörögtek a kényelmetlen padokban. Baloldalt bordó pulcsiban, álmodó arccal ült Vica, akivel később elválaszthatatlanok lettek. Középen fülig érő szájjal vigyorgott Lili, szinte virított a képről. És ott kucorgott ő is a hátsó sarokban, még rövid hajjal, szende félmosollyal, az elmaradhatatlan csuklószorítóval a karján. Noémi lerakta a fotót, és beletúrt a paksamétába.

A következő képet sokáig nézte elmerülten, pedig csak egy aranysárga naplementét ábrázolt, gazoktól kócos domb felett. Akkor volt az egyéves évfordulójuk, és visszatértek a helyszínre, ahol először érezték, hogy összetartoznak. A képet ő készítette, míg Noémi a bolyhos tavaszi virágok között válogatott, amiket később lepréselt és beragasztott a naplójába.

Újabb  fényképet húzott elő, amin a levelüket hullató juharfák alatt állt, egy halomnyi vörös levelet hajított maga fölé. Kivette a dobozból a törékennyé száradt levelet. Tétován forgatta ujjai között, míg meg nem állapodott a fonákjánál, amire ezüst színű festékkel pingálták: “Szerelmes levél Danitól”. Gyorsan félretette a képpel együtt, és találomra kivett még egy fotót a kupacból. Elmosolyodott, ahogy megpillantotta a három viháncoló kölyköt, akik egyszerre cibálták ugyanazt a gitárt. Lili próbálta lefogni a húrokat, Dani igyekezett volna játszani, de a másik oldalán Noémi pengetett összevissza. Előttük tábortűz égett, felette bográcsban főtt a paprikás csirke. Ez is egy volt Lili vidám kerti partijai  közül, amin többnyire négyen vettek részt: a szervező maga, barátja Pali, az ő haverja, Dani és Noémi. Így visszagondolva egész természetesnek tűnt, hogy Danival egymásra találtak. És mennyit nyúzták őt a kerti partikon, hogy játsszon! Néha kijelentette, hogy inkább zenegéppé változik, akkor legalább az aprót zsebre tehetné. De azért mindig elhozta a gitárt, és türelmesen pengetett a többiek többszólamú, hamis nótázásától kísérve. A gitár nyakára néhány szalag volt kötve – világoskék, fekete, sötétkék, zöld – sorrendjüket Noémi még az évek távlatából is fel tudta idézni.

Újabb osztálykép került a kezébe, a tizenegyedikes. A haját még mindig kislányos copfokban hordó Vica mögött ült, Dani mellett. Dani fekete Def Leppard-pólót és szokásos csuklószorítóját viselte; hullámos haja szertelenül hullott a vállára. Ez volt az az év, amikor az első félévben végig egy padban ültek, és Dani hagyta, hogy Noémi lessen róla matekdolgozatok alatt. Valamikor késő ősszel aztán rájött, hogy egyszerűbb lenne korrepetálnia őt, és attól kezdve hetente kétszer együtt tanultak. Ezekből a “szinten tartó foglalkozásokból”, ahogy Dani nevezte őket, rendszerint végeérhetetlen beszélgetések, esetenként végeérhetetlen enyelgés kerekedett, ami csak akkor szakadt félbe, amikor besötétedett, és Daninak haza kellett mennie.

A fényképek halma mellől kiszárított, feketévé sötétült szirmú rózsa került elő. A szárára kötött rózsaszín szalagra gyűrődéseket nyomtak a dobozban töltött évek. Tavasszal kapta, a születésnapjára. A város feletti “burzsuj-dombon” ültek, az elhagyatott utca közepén, felettük a felhőtlen kék ég, körülöttük a gondozott sövénnyel szegett villák. Dani a Two steps behind-ot, a Crazyt és az Every time I look at you-t játszotta neki. Szabadok voltak és boldogok.

Noémi figyelmét egy színes fotó sarka keltette fel. Jól emlékezett – az ő macis pulcsija töltötte be a kép felét, mögötte hosszú haja takarta az arcát. Az első vitájuk. Érettségi előtt néhány hónappal Dani bejelentette, hogy Szegedre felvételizik, csak második helyen adja be jelentkezését fővárosi egyetemre. Noémi már akkor tudta, hogy ez fog a kapcsolatuk végéhez vezetni. Dühös volt Danira és saját magára, amiért nem bízott eléggé sem benne, sem önmagában. Dani viccelődő fotózással próbálta elütni az ellentétet, és azt hangoztatta, hogy még annyi dal van, amit el kell játszania Noéminak. Végül elnapolták a kérdést.

Azután két gemkapoccsal összefogott kép következett: az egyiken Dani a Tisza partján ült gitárjával az ölében, körülötte három sörösüveg. Amint teljes átéléssel játszott valamit, előrelógó haja miatt alig látszott az arca. A másik kollégiumi szobájában készült, ahol poszterekkel kitapétázott falnak dőlve az ágyán olvasott. Ezeket az egyetemről küldte Noéminak egy rövid levéllel együtt, nem sokkal a beiratkozás után.

Ahogy Noémi tekintete visszasiklott a dobozra, egy teleírt lapon állapodott meg. Love bites - egy dalszöveg, amit tőle kapott karácsonyra egy válogatás cédével és a kis plüssmacival együtt, ami azóta is a lámpájára akasztva függött. Akkoriban ez volt Dani kedvenc száma, a szilveszteri bulira meg is tanulta és eljátszotta a jelenlévőknek. Az jó kis buli volt. Liliéknél találkoztak néhányan az osztályból, Lili anyukája szendvicseket készített nekik, vett egy raklapnyi dobozos sört és csipszet. Egész éjjel zenét hallgattak, ettek, activityztek, énekeltek – Noémi kissé irigykedve gondolt vissza arra a felszabadult időszakra.

Kíváncsian kukkantott be a keze ügyébe akadó borítékba, majd hangosan felnevetett. Félig elmosódó sziluettek, éles színek – a sorozat a Whitesnake koncertjén készült, amire Dani második együtt töltött nyaruk során hívta meg. Noémi próbált fényképezni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A tömeg könyörtelenül lökdöste, ráadásul a magasba emelt kezek kitakarták a színpad nagy részét. Néhány képen azért apró alakokként felbukkantak a zenészek is.

A koncertképek mögött egy gyűrött, zöld szalag lapult a boríték alján. Noémi a kezébe vette, kisimította. A gitár negyedik szalagja.

Miután a fél nyáron együtt vakációztak a Velencei tónál és sátoroztak a Gerecsében, otthon Dani előhívatta a nyári fotókat. A sorozatból külön másolatot kért Noéminek, amit azzal adott át, hogy a borítékban megtalálja annak bizonyítékát is, hogy sosem fogja elhagyni. Három nappal később elutazott Szegedre. Három hónappal később már nem voltak együtt.

Noémi nagyot nyelt. Keze elernyedt, a szalag lehullott. Hosszan bámulta azt a zöld csíkot a kék szőnyegen. Miért, hogy az azóta eltelt több mint tíz év ellenére úgy fáj visszagondolnia erre?

Indulatosan pakolta vissza a képeket, száraz virágot, falevelet a dobozba, és becsukta. Felkapta, a konyhába ment, felnyitotta a szemetest. A mozdulat félbeszakadt. Lenézett a dobozra. Visszament a szobába, berakta a szekrénye legfelső polcára, hátulra, ahol addig is megbújt, félig elfelejtve.

Amikor az asztalához lépett, hogy leüljön olvasni, megtorpant. A zöld szalag ott feküdt a padlón a lába előtt. Felvette. Kinyitotta az ablakot, kinézett a bárányfelhős égre. Kinyújtotta a karját és elengedte a szalagot.

A tavaszi szellő megpördítette, magával sodorta, el a messzi kék égbe.

This post is about nostalgia :) At this time, the end of the academic year I'm in the "fortunate" position that as a doctoral student (not-yet-teacher, not-student-anymore) I can submerge in the joys of overseing&controlling exams. Results are usually disillusioning but the experience itself is very interesting. I observed that in "power position" the bloodthirsty beast rears its head in me: when a hundred students are writing the exam in the auditorium, I am annoyed by their cheating. Do not misunderstand me: I was cheating a lot in my time, this in itself is not scandalous, but the fact that today's students only download the material on their smartphones, they put it under the table then scroll up and down, and they think that the teacher and the overseers won't notice it... Spectacular mistake! In my time cheating was a kind of noble rivalry between teachers and students (at least that's how I perceived it XD probably the teachers didn't...). We always had to come up with and elaborate new techniques that couldn't be noticed and the full pages of scraps hidden into various places developed creativity (:D) and also while we wrote down the material, we memorised most of it. We learnt to take notes as on those tiny papers only the most important things could fit, and our manual skills improved as it is not easy to write with super-sharpened pencils. Then of course after being caught for the first time (or possibly even before that) everyone realised that if one's left hand is not on the table and one is looking down too much, the teacher will notice that he's cheating.
Well, the generation of smartphones doesn't know anything about these things. They think it's enough to put the phone in their pullover, then it'll become invisible, and nooo way, it's not suspicious at all that his head is in his bellybutton and he's scrolling in order to find the answer in the digital material.... pfff. I hate smartphones anyway, but when one is so spectacularly ignored, then I get really angry.
Apart form that it's nostalgic to be among such youngsters (not as if I myself was so old), and it reminds me of the time when I was frequenting university. My life was so different! But let the story below and the music talk about nostalgia :)
And of course the chocolate! Some days ago we had a cheese-wine dinner (because sometimes it's good :))) and I chose a 2014 Tokaji Furmint (king of wines, wine of kings!): sweet, light, fruity white wine and as soon as I tasted it, I knew that it wants to be in chocolate. I paired it with milk chocolate because white would have been to sweet and they wouldn't have fitted with dark. I added some thyme honey, which created a bit of aromatic tone - just slightly in the aftertaste, although the honey flavour still comes out in the truffle. The product is silky, melting chocolate cream, a nice dessert when chilled :)

Ingredients:

110 gr milk chocolate

0,1 dl cream

0,2 dl Tokaji furmint

one spoon of butter

two spoons of thyme honey

Recipe:

I warm the cream and I mix it with the chocolate. I add the butter and the honey while it's still warm, finally I also add the Tokaji wine and I stir it until it gets smooth. I leave it in the fridge for a night. The next day I make little potatoes of the cream and I roll them in cocoa powder. I decorate them with a tiny bit of golden luster dust.

Nostalgia

The box appeared accidentally, out of the blue in the course of a tidying up. Noemi slowly swept off the dust of its top. For a while she stared at the light blue cardboard, keeper of secrets, before she sat on the carpet and opened it. Even from a superficial glance it was evident that old memories laid inside, treasures, almost forgotten: photos, knick-knacks, dry flower, red leaf collected during an autumn walk…

Noemi carefully lifted the topmost photography, her class photo from ninth grade. The boys were giving bunny ears to each other and sticking their tongues out at the photographer, whereas the girls were sitting embarrassedly in the uncomfortable benches. Eve, with whom they became inseparable, was sitting on the left in purple pullover and with a dreamy face. Lili was grinning broadly in the middle, she was almost beaming. And he was squatting there too, in the back corner, with short hair, meek smile and the ever-present wristband on his arm. Noemi put down the photo and dug into the pack.

She looked at the next picture for a long while, even though it depicted only a golden sunset above a hill rumpled with weeds. It was their first year anniversary and they returned to the scene where they had felt for the first time that they belonged together. He took the picture while Noemi was selecting the fuzzy spring flowers, which she then dried and pasted in her diary.

She pulled out a new photo, in which she was standing under maple trees that were losing their leaves, throwing a heap of red leaves above herself. She took the fragile, dry leaf from the box, hesitantly spun it between her fingers until it settled at the back side, on which it was painted with silver paint: “Love leaflet from Danny”. She quickly put it aside together with the photo, and then randomly took another snapshot from the pile. She smiled as she got sight of the three frolicking kids, who were pulling the same guitar. Lili tried to press the strings down, Danny struggled to play the guitar, but on the other side Noemi was plucking the strings randomly. In front of them a campfire was burning, above that chicken paprikash was being cooked in a cauldron. It was one of Lili’s cheerful garden parties, at which usually four of them participated: the organiser herself, her boyfriend, Paul, his friend, Danny and Noemi. Thinking back it seemed almost natural that they got together with Danny. And how much they were torturing him to play at the garden parties! Sometimes he stated that he would rather become a jukebox then at least he could keep the change. But he still brought the guitar and he played patiently, followed by the polyphonic, false singing of the others. Four ribbons were tied on the neck of the guitar – light blue, black, dark blue, green – Noemi could recall their order even from the distance of time.

Another class photo got into her hand, eleventh grade. She was sitting next to Danny, behind Eve, who still wore her hair in braids. Danny was wearing a black Def Leppard tee and his usual wristband; his wavy hair playfully fell on his shoulders. This was the year when they were sitting in the same bench during the first semester and Danny let Noemi copy during math tests. In late autumn he realized that it would be easier to teach her and from that time they studied together twice a week. These “level-keeping classes”, as Danny called them, usually turned into endless talking, occasionally endless dalliances, which were interrupted only when it grew dark and Danny had to go home.

From beside the pile of photos a dry, blackened rose turned up. The years spent in the box imprinted wrinkles on the pink ribbon tied on its stem. She received it in spring, for her birthday. They were sitting on the “bourgee hill” above the town, in the middle of the abandoned street, above them the cloudless sky, around them villas fringed with trimmed hedges. Danny played Two Steps Behind, Crazy and Every Time I Look at You for her. They were free and happy.

Noemi’s attention was drawn to the corner of a colourful photo. She remembered well –her pullover with teddies filled in half of the picture, behind that her long hair covered her face. Their first quarrel. A couple of months before the final exam Danny announced that he’d apply to S., and would hand in his application to a university in the capital only in the second place. Noemi knew it even then that this would lead to the end of their relationship. She was angry with Danny and with herself that she trusted neither him, nor herself enough. Danny tried to get over the conflict with jesting photography, and said that there were so many songs that he had to play for Noemi. Finally they postponed the issue.

Then two pictures came, clasped together by a paper clip: in one of them Danny was sitting on the bank of the T. River, surrounded by three bottles of beer, with his guitar in his lap. As he enthusiastically played something, his face could hardly be seen because his hair hung into it. The other was taken in his dormitory room where he was reading on his bed, leaning against the wall decorated by posters. He sent these to Noemi from the university together with a short letter, not long after the registration.

As Noemi’s gaze turned back to the box, it fixed on a page full of text. Love Bites – lyrics that she received from him at Christmas, together with a compilation CD and the small teddy bear that hung on her lamp ever since. At that time this was Danny’s favourite song, he even learnt it for the New Year’s Eve party, and he played it for those present. That was a good party. Some of them from the class met at Lili’s, her mum made sandwiches, bought a pallet of beer and chips for them. They were listening to music, eating, playing activity and singing all night long – Noemi thought back on that time with a bit of envy.

She curiously peeped into the envelope close to her hand then laughed out loud. Blurry silhouettes, sharp colours – the series were taken at a Whitesnake concert, to which Danny invited her during their second summer spent together. Noemi tried to take pictures with rather less than more success. The crowd relentlessly jostled her; moreover, the raised hands obscured most of the stage. In some of the pictures the tiny figures of the musicians showed up.

Behind the concert photos, in the bottom of the envelope, a wrinkled green ribbon laid. Noemi took it in her hands and smoothed it. The fourth ribbon of the guitar.

After they spent half of the summer holiday at Lake V. and camped in the G. mountain, Danny got the summer photos developed at home. He asked for a copy of the series for Noemi, which he handed over by saying that in the envelope she would find the proof that he would never leave her. Three days later he travelled to S. Three months later they weren’t together any more.

Noemi swallowed. Her hand slackened, the ribbon dropped off. She stared at that green line on the blue carpet for a while. Why, that despite the more than ten years that had passed by since then, it hurts so much to think back on this?

She impetuously packed back the pictures, dry flower, leaf into the box and closed it. She picked it up, went in the kitchen and opened the rubbish bin. The movement interrupted. She looked down at the box. Then she returned in the room and put it on the topmost shelf of her wardrobe, in the back, where it had been hiding until then, half forgotten.

As she stepped to her desk in order to sit down and read, she recoiled. The green ribbon laid there on the floor, in front of her feet. She took it. She opened the window, looked out at the buttermilk sky. Then she stretched out her arm and let go of the ribbon.

The spring breeze whirled it and swept it away into the distant blue sky.